Immedias res
És igen. Elérkezett az idő, amikor az ember, aki tanárnak tanul, végre kicsit úszhat a kétméteres medencében anélkül, hogy szorosan fognák a kezét. Már csak a medence széléről figyelik, de azért a közelben van a mentőöv, vészhelyzet esetére.
E csodálatos párhuzam után ideje, hogy beszámoljak a tanítási gyakorlattal kapcsolatos eddig élményeimről. Merthogy arra vonatkozott az előbbi szép metaforaizéhasonlatszerűség.
Tehát. Mórahalomra járok ki minden reggel, és az ottani iskolában (az általános iskolai részen) három osztályban tanítok, a szakvezetőm pedig egy tünemény. Mindenben segít és abszolút partner, ugyanakkor teljesen szabad kezet kaptam, ami a feladatokat, a megvalósítást, stb. illeti. És ez jó! Nagyon. Úgyis a saját hibáimból tanulok. Az ötletek általában későn jelentkeznek, esti órákban, de akkor aztán nagyon jönnek... Elerednek és zuhognak, mint a záporeső. Mélyvíz is, meg nem is. Hiszen már 6 órát tanítottunk előző félévben (persze ez borzasztóan kevés, de a semminél mégiscsak több). De én most írattam és javítottam életemben először dolgozatot, illetve feleltettem. Most és itt érezhetek rá igazán a tanítás ízére, láthatom a szép, a vidám, és a kellemetlen oldalát. Pro és kontra, miért is jó tanárnak lenni, és miért nehéz annak lenni...
De élvezem. Persze kellenek hozzá a sikerélmények, ahhoz pedig a legfontosabbak: a gyerekek. Most kicsit róluk mesélek. Három osztály, 5., 6. és 7. Most éppen nem is tudom, melyik osztályt szeretem a legjobban, talán a legjobb, ha nem is teszek különbséget. :-) Mindegyik másért aranyos, másért szeretnivaló. Természetesen azért rosszalkodnak is néha, meg beszélgetnek, és próbálnának nemfigyelni - ahogyan a legtöbb tanuló általában. És nyilván a tanár - azaz jelen esetben az én feladatom, hogy lekössem a figyelmüket, változatos feladatokkal. De ez nehéz. Különösen az irodalom órákon. Azért nagyon igyekszem. De nekem az irodalom még mindig a saját emlékeimet jelenti: a tanárnő felolvasta a verset, majd közösen elemeztük, jelentkezéses, vagy bekiabálós alapon, a vers érthetőségétől függően. És én szerettem azokat az irodalom órákat. De ma már ott is csoportfeladat kellene, vagy páros, vagy akármi, ami változatos, érdekes, és felrázza őket. A nyelvtan ilyen szempontból már könnyebb. A sok helyesírási, mondatelemzési stb. gyakorlat egyszerűen adja magát, úgy variálom, ahogy akarom.
De nem mondanám, hogy az irodalmak nem voltak jók. Például Toldiztunk a 6.-osokkal. Lassan indult, de érzhetően felpörögtek a végére: készítettünk egy fantomképet Bencéről, az öreg cselédről. Ők elmondták, milyennek képzelik, én pedig próbáltam mindazt a táblán megjeleníteni. És élvezték! Nevettünk is. Majd összeszedtük a tulajdonságait. És szerintem ez megmarad bennük. Mert így emlékszünk a dolgokra. Vizuálisan, egyrész, aztán pedig, hogy mennyire élményszerű.
Az ötödikesekkel is nagyon jó volt az óra. A téma: János vitéz 7-10. fejezet. Ismételtük és megtárgyaltuk Jancsi útvonalát, játszottunk igaz-hamisat, és adtam piros pontokat, meg tappancsos nyomdát. Ez utóbbinak igencsak sikere volt, és ami különösen meglepő, hogy a 6.-osoknál is bevetettem, és ott méginkább. Majd' megvesztek érte! :-) Meg is ígértem, hogy legközelebb hozok rózsaszínű nyomdát is. Dolgozom az ügyön. :-))
És még visszatérve a gyerekekre. Aminek nagyon örülök, hogy a saját általános iskolai osztálytársaimra emlékeztetnek. Úgy értem, mi is ilyenek voltunk (vadak és jók :-P). Időnként rosszcsontok és elevenek, ugyanakkor tisztelettudóak, és nem szóltunk vissza a tanárnőnek (legalábbis csúnyán biztosan nem). Lehetett minket szeretni, és mi is tudtuk szeretni a tanárokat. És ők tanárok voltak - volt, akiben csak a tanárt láttuk, a mögötte rejlő embert nem (magyarán több, mint 3 lépés távolság volt köztünk). És olyan is, aki közelebb engedett magához. (Nyilván az osztályfőnökünk is ide tartozik). Ezzel tehát azt akarom mondani, hogy mindhárom osztály remek, a légkör kellemes. Nem kell attól félnem, hogy csúnyán beszólnak (én nagyon értem a viccet, és szeretem is, azzal semmi baj nincs, de az ízléstelenségnek nem örülnék), ahogy -úgy gondolom - attól sem, hogy felállnak a padból és megvernek. Kistanár vagyok. Nem teljesértékű, mint a szakvezető, nyilván egész más a presztízsem. De érezhetően nem a haverjukként kezelnek, és "Jó reggelt"-tel köszönnek, meg Gabi néninek szólítanak, és mindez nagyon jólesik. Meg mikor a végén játszunk, és látom rajtuk, hogy örülnek... Annak meg én örülök.
Úgy nézem, rám jött a szómenés... Most aztán kiírtam magamból az élményeket. Kíváncsi lennék, ki mit gondol erről az egész tanárosdiról, úgy egyáltalán, tőlem elvonatkoztatva is. :-)
Igyekszem sűrűbben írni... De hétfőtől is tanítok még, így hamarosan lesz megint miről...
Nagy ölelés mindenkinek!
